Mostanában próbálok - számomra - új blogokat felkutatni a blog.hu-n saját magam szórakoztatására és tegnap futottam bele egy egész jó kis blogba.
Folyt.
Az egyik bejegyzése ébresztett fel bennem egy gondolatot, hogy nini, ilyen sztorim nekem is. Legalábbis hasonló...
A jelenet 2017 elején történt, amikor is Én, István és két volt gimnáziumi osztálytársával együtt Ausztriába mentünk síelni Sopronba. Na, ezt jólmegaszontam.
Ezt úgy kell elképzelni, hogy István barátom valamilyen kapcsolata által, lehetővé tett egy olcsó szállást a fent említett nyugatmagyarországi városban, ahonnan minden reggel átautókáztunk a sógorokhoz csúszkálni, majd este vissza a szálláshelyre.
Általában ezek az esték - amolyan visszafogott hangnemben - iszogatással teltek a szálláshelyen, de az egyik este úgy gondoltuk, hogy mit sem ér az ittlétünk, ha nem a város egyik krimójában tesszük mindezt.
Már pontosan nem emlékszem melyik kocsma/borozó volt az ominózus helyszín ahova aznap este tettük be a lábunkat a tűztorony közelében, de annyi szent, hogy a hétköznap estére való tekintettel a placc üres volt... máramennyire.
A belépés után a pincér csaj nagyon megörült nekünk, noha nem azért, mert annyira unatkozott vagy mert éppen szüksége volt a jattra, hanem mert a segítségünkre volt szüksége.
Valahogy így hangozott a monológja:
"Jaj, de jó hogy jöttetek Srácok! A segítségetekre lenne szükségünk! Meg kellene emelni, mert mi nem bírjuk. Vendégeink vagytok egy körre, de légyszi segítsetek!!"
Néztük egymásra a Srácokkal, hogy mi a faszvan, mert a mondanivalójából az alany nem derült ki. Azt hittük, hogy egy asztalt vagy valami bútort kell arrébb rakni, mert ez a szerencsétlen nem bírja el.
"Persze, segítünk, de miről lenne szó?" - Álltunk a személyzet szolgálatára.
"Gyertek velem!" - Mondta a kiscsaj sejtelmesen és elindult a férfi WC irányába. Ekkor már sejtettük, hogy az alany nem egy tárgy, hanem egy személy lesz.
Ahogy benéztem a férfi WC nyitott ajtaján, a klotyó végében, a fehér csempén megpillantottam 2 darab férfi lábat vízszintesen elterülve, majd meghallottam a takarítónő enyhén rekedtes hangját, amit a földön fekvő személyhez inzultált:
" Gyuri, baszd meg!! Keljél fel!!......Hát ezt nem hiszem el!! ...Ilyet Európa nem baszott!!"
Majd ahogy kijött a férfi WC-ből egyértelművé tette, hogy átadja nekünk a terepet, mert megbizonyosodott róla, hogy Gyuri bizony nem fog felkelni.
(egy netről csórt kép)
A személyzet Gyuriról elárulta, hogy amúgy törzsvendég és mindössze 100 méterre lakik a krimótól és legyünk már kedvesek és cipeljük haza a 130 kilós valagát.
Így aztán István és az egyik Srác vállukra vették a faszit és elindultunk az utcában. Útközben próbálkoztunk vele kommunikálni, de nem nagyon jártunk sikerrel. Csak elcsépelt mondatokat tudott kinyögni, miszerint "Jó ez a hilfe" (hilfe németül segítséget jelent).
Mire megtettük a 100 métert kb. 10 perc alatt, úgy ahogy Gyuri képbe került, de önálló mozgásra továbbra is képtelen volt.
Egy társasházához érve jelezte, hogy megérkeztünk, itt már jó lesz neki, tegyük le a földre, innen már menni fog, csak kell neki egy kis idő. Hiába mondtuk neki, hogy adja oda a kulcsát, felkísérjük, ennek nem volt hajlandó eleget tenni. Nyilvánvalóan benne volt a félelem, hogy kipakoljuk a lakását, pedig az ilyen gondolatok Tőlem és a Barátaimtól nagyon-nagyon messze állnak.
Így hát nem volt mit tenni, lebasztuk a küszöbre, majd visszamentünk a gyógygödörbe behajtani a pincércsajon az egy kör italunkat.
Mikor végeztünk az iszogatással a kérdés nem hagyott minket nyugodni, miszerint Gyurinak vajon sikerült-e bejutni az otthonába, vagy kővé fagyott a februári mínuszokban ott, ahol hagytuk?
Mivel a 100 méter nem távolság, visszamentünk megnézni, hogy mi a pöcs van. A bejárathoz érve észrevettük, hogy Gyuri az ajtónak támaszkodva (ezek szerint önerőből fel tudott állni) a lakáskulcsát próbálta a zárba dugni (kitudja mióta??) vajmi kevés sikerrel. Mivel láttuk, hogy nem fagyott halálra és elégséges jelét adta az életnek, így úgy gondoltuk, hogy itt ránk már nem lesz szükség...
